Hársfa

Este a munkából hazafelé a kocsihoz bandukoltam éppen, leeresztve, elbambulva. Megcsapta az orromat egy nagyon kellemes illat. Sokszor nem is tudom, hol vagyok, úgy el tudom magam varázsolni, mintha álomban járnék. Most is csak lassan esett le, hogy ezt nem képzelem, ez valóságos érzés, itt van az orromban. Megálltam egy pillanatra, hogy figyelmem idevonjam, mi ez a finom illat és honnan jön. Hát persze, hiszen egy hatalmas hársfa alatt állok, ami éppen virágzása és illata teljében pompázik.
Ezernyi gondolat, érzés, emlék ébredt fel bennem az illatok hatására. Szinte versenyeztek, melyikük kapjon nagyobb figyelmet, több időt a fejemben.
Nagyapám hársfája jutott eszembe.
Még kislány voltam, és fogalmam sem volt, hogy mi az a hársfa. Csak arra emlékszem, hogy az árnyas és szellős verandán végig az asztalon száradtak a fáról leszedegetett illatos virágok. Az is lehet, hogy akkor láttam először hársfavirágot, mert arra is emlékszem, hogy megkérdeztem, mi ez. Azt nem tudom már, ki volt az a családból aki elmagyarázta, hogy ez a hársfa virága, amit le kell szedni amikor virágzik, kiterítve megszárítani azért, hogy majd télen finom teát készítsünk belőle. És most szinte éreztem az ujjaimmal, ahogy kislányként beletúrtam az asztalon száradó virágokba...
Apám hársfája jutott eszembe.
Pontosabban a hársfái. Kettő volt belőle a tanya ablakai előtt, megszűrve a nyári napfény tűző sugarait. Nem emlékszem rá, hogy a tanyában valaha is szedtük és szárítottuk volna a virágokat. Viszont annál többet ültünk az árnyas lombok alatt. Ott volt az udvari pihenőhelyünk, óriási asztallal, körben székekkel. A legnagyobb melegben is szellős, árnyas helyet kínált, megnyugtató volt alatta tartózkodni. Mennyi mindent hallottak ezek a fák! Ha beszélni tudnának, sok mindenről tudnának mesélni.
És most ez a hársfa, itt.
Elbódít. Szinte csábít, hogy húzódjak be alá megpihenni.
De egyedül vagyok, így nincs kedvem. Veled lenne kedvem, az illatozó lombkorona sátrában egy végtelen ölelésre.