Westend

Westend Hilton. Egésznapos program, oktatás. Pontosan mint egykor az iskolában, 45 perc előadás, 15 perc szünet. Ezeknek a rendezvényeknek még mindig a legjobb része az 1 órás ebédszünet. Átléptem a Westendbe és szemrevételeztem az összes étterem kínálatát, végül sztrapacska mellett döntöttem. Együtt ettem egy hosszú asztalnál jó pár idegen emberrel, csak ott találtam éppen helyet. Négy vidám, külföldi idős nyugdíjas volt az asztaltársak között. Lerítt róluk a laza, könnyed élet gondtalansága. A Burger King legnagyobb hamburgerét, a Whoppert nyomatták mindannyian, kólával. Olyan szokatlan volt a látvány. Az idősek sokszor csak nyavajognak, semmi sem tetszik nekik, a gyomruk már ezt nem bír, meg azt nem bír, így a diéta meg úgy, itt fáj, ott fáj, meg micsoda fiatalok kérem, hogy a többiről már ne is beszéljünk. Ők meg mint egy üde, vidám színfolt, remekül érezték magukat és örültek az életnek. Az jutott eszembe közben, hogy valahogy én is így szeretnék majd megöregedni. Belesímulva az akkori korszellembe, nem pedig mint aki valahol, valamikor lemaradt valamiről, aztán a lemeze is megakadt, és képtelen újat mondani, de már befogadni is.
Ebéd után tettem egy sétát körben az egyik szinten, és mivel még sok időm volt, és észrevetem egy nagyon jó helyen elhelyezett egyszemélyes fotelt, (ami éppen üres volt és lehet hogy rám várt) helyet foglaltam benne. Igen nagy területet érzékeltem minden irányból, úgy lentről, mint föntről, és teljes körben. Fölfelé a mozira láttam, ahonnan a pattogatott kukorica illata áradt. Lefelé tekintve az éttermek zsúfolt asztalait láttam, ahonnan folyton változó illatok érkeztek fölfelé. Szemben balról egy olasz fagyizó natural flavour színes krémjei kínálták magukat. Szemben jobbról egy sminkes üzlet szép lányai invitálták a hölgyeket  ingyen sminkelésre. Több mint félórát nézelődtem ebben a fotelben csücsülve, de ez idő alatt egyetlen nő sem élt a lehetőséggel. Ahogy én sem.  Kicsit távolabbról egy hangulatos kávézó illata ért időnként az orromig. Kicsi, sötét hely, asztalkákkal, mutatós bárpulttal, faragott szobrokkal. Inkább hasonlított egy nomád törzs beavatás előtti sátrához, mint egy kávézóhoz.
(Eszembe is jutott róla életem eddigi legütősebb kávéja, amit egy nyaralás alkalmával, mindig a vízipipázás mellé fogyasztottunk. Ébenfekete, sűrű, tömény, erős illatú, kicsit zaccos kávé, narancs és jázmin olajjal, cukor nélkül. Felejthetetlen, karakteres.)

És az egyhangú morajlássá változó, a háttérzenével keveredő zsongás minden irányból....

Ez a szünet tulajdonképpen egy egész jó meditáció volt.

Egy csoporttársam zökkentett ki belőle, ahogy rám kérdezett, hogy: te, errefelé kell menni a Hiltonhoz?
Ezek szerint vége az ebédszünetnek.

Nem is értem, hogy vett észre engem, azon az eldugott helyen a fotelban, két műfa között, a neon árnyékában ülve....