Délután

Délután a temetőben.

Lágy őszi nap sütött a szemembe, nem durván és tolakodóan, mint nyáron, hanem kellemesen, símogatóan, melengetősen. Néhány ember kószál csak rajtam kívül. Idegenek. Most mégis hasonlóak az érzéseink, elvesztett szerettünk sírját keressük. Már automatikus minden lépés. Ahogy megveszem a virágot az idős nénitől, ahogy átmegyek a hatalmas kovácsoltvas kerítésen és fordulok rögtön jobbra, megyek át a kis emelkedőn, keresztül a füvön. Emberek, holtak, szerettek. Egyre több embertől kell búcsút venni. Végül búcsú a saját élettől. Erre készítene fel talán a sok elvesztett, szeretett ember?

Körbetekintek a szememmel, lassan minden részem megérkezik a temetőbe, messziről keresem azt a helyet, ahol..... Már látom, igen, ott van. Megyek egyre közelebb.

Mindig olyan furcsa gondolataim támadnak ezen a helyen. És azt is megfigyeltem már, hogy az ember belső párbeszédbe elegyedik az eltávozott szerettel. Ugyanúgy elmondja neki a külső-belső történéseket, mint annak előtte, vagy még azokat is, amelyeket egyébként nem mondana el.

Most, hogy elkészült a gyönyörű szürke gránit síremlék, az jutott eszembe, hogy egy éjszakát itt kellene tölteni, itt aludni a kövön, pont fölötte a szeretett lény hamvainak. Tudom hátborzongató és abszurd egy átlagembernek, de sosem állítottam, hogy az vagyok. A magam részéről meg is tenném, semmi elképesztőt nem találok benne, de a másokra való tekintettel mégis elállok ettől a szándékomtól.

Közben a nap sugarai egyre laposabban terítik a temetőre fényüket. Egyre nagyobbak, hosszabbak az árnyékok.

Ideje menni.