Séta

Most egyszerű vagyok és semmi különös.
Szeretek sétálni az utcán, csak úgy átlagosan, ilyenkor észre sem vesznek. Mintha láthatatlan lennék. De jó, annyira élvezem. Nem kell mennem sehova, ráérek és bolyongok össze-vissza. Ilyenkor automatikusan bekapcsolnak érzékfeletti érzékszerveim. A borotvát is ki tudnám csorbítani vele, oly erőssé válik bennem az érzékelés, szinte a fájdalom határát súrolja. Mindent észreveszek.

A szembe jövő ember gondját.
A padon ülő merengéseit.
Az elsuhanó párocska tovaszálló örömét.
A kisgyermek bánatát.
A belül őrlődő kétségeket.
A lét bizonytalanságát.
A kettősségben az egységet.
Az egységben a kettősséget.
A közeledve távolodást.
A távolodva közeledést.
A fogaskerekek bonyolult rendszerét, összekapcsolódva egymásba.
Láthatatlan vagyok, így mindent láthatok.