Temetőben

Lágy őszi nap sütött a szemembe, nem durván és tolakodóan, mint nyáron, hanem kellemesen, simogatóan, melengetősen. Néhány ember kószál még rajtam kívül. Idegenek. Most mégis hasonlóak az érzéseink, elvesztett szerettünk sírját keressük, ahol utoljára búcsúztunk tőle. Már automatikus minden lépés. Ahogy megveszem a virágot az idős nénitől, ahogy átmegyek a hatalmas kovácsoltvas kerítésen és fordulok rögtön jobbra, megyek át a kis emelkedőn, keresztül a füvön. Emberek, holtak, szerettek. Ahogy telik az életünk, egyre több embertől veszünk búcsút. Végül búcsú a saját élettől. Erre készít fel minket a sok, elvesztett, szeretett ember?

Körbetekintek a szememmel, lassan minden részem megérkezik a temetőbe, messziről keresem azt a helyet, ahol..... Már látom, igen, ott van. Megyek egyre közelebb.

Mindig olyan furcsa gondolataim támadnak ezen a helyen. És azt is megfigyeltem már, hogy az ember belső párbeszédbe elegyedik az eltávozottal. Ugyanúgy elmondja neki élete történéseit, mint annak előtte, vagy még azokat is, amelyeket egyébként nem mondott volna el….

Most, hogy elkészült a gyönyörű szürke gránit síremlék, az jutott eszembe, hogy egy éjszakát itt kellene tölteni, itt aludni a kövön. Tudom hátborzongató és abszurd, mégis megtenném. Semmi elképesztőt nem találok benne, de másokra való tekintettel mégis elállok ettől a szándéktól.

Közben a nap sugarai egyre laposabban terítik a temetőre fényüket. Egyre nagyobbak, hosszabbak az árnyékok.

Ideje menni.